Humorbomba, közönségkedvenc, a brit futball megkerülhetetlen figurája. Valahogy így lehetne pár szóban jellemezni Peter Crouchot, aki a tőle megszokott könnyedséggel rukkolt elő könyvével, és gondoskodott róla, hogy immáron ne csak futballtudása, vagy épp robottánca miatt maradjon örökre emlékezetes a személye.

Peter Crouch 201 centire nőtt, ami miatt anno óhatatlan szimpátiám mellett rajongásom tárgyát is elnyerte. Noha jómagam csupán 194-et nyertem el a magasságlottón, a rokonszenv gyerekként is adott volt a számos angol klubban megforduló csatár iránt, és hiába szeretnék visszaintegetni a 2005-ös isztambuli vonatról büszkén, a Liverpoolal kapcsolatos szeretetem is a fejesek királyának köszönhetem.

Persze, voltak rajta kívül is játékosok, akiket kedveltem, de valamiért számomra épp a külsejéből adódó extra emelte kedvenccé, éppen ezért örültem meg, amikor egy május végi napon a kezembe akadt a könyve. Szükségem volt valami újra, valamire, ami megmosolyogtat-nevettet, és ha a borító nem lett volna egyértelmű a szélesen vigyorgó sráccal rajta, a zsiráfos tweetjének emléke azonnal azt sugallta: ez egy jó vétel lesz.

A könyv nem klasszikus értelemben vett önéletrajz, inkább egyfajta útmutató profi futballistáknak, a pálya előtt álló fiataloknak, szurkolóknak egyaránt azzal kapcsolatban, hogy fest Crouch gondosan építgetett értékrendje alapján egy igazi futballista.

Nem esik szó hosszas taktikai elemzésekről, de megtudjuk miként változtatta meg az életét Liverpoolba igazolását követően egy manchesteri autókázás a frissen vett járgánnyal, vagy azt, miért nem hajlandó többet fizetni egy hajvágásért, mint bármelyikünk, és persze szó esik a csapattársakról is.

Egy átlagember számára nem csak azért jó választás a könyv, mert rendkívül szórakoztató és megnevetteti az embert, de a kulisszák mögé is a tőle telhető mértékig betekintést enged. Abba, hogy ki hova ülhet a csapatbuszon, mi történik az öltözőben a meccsek előtt, vagy, hogy milyen a buli azokban a bizonyos klubbokban, melyekbe anno például Mario Balotelli egy terepszínűre festett Bentleyvel érkezett.

Crouch nem tűnik bonyolult figurának a könyv alapján, ő csupán egy srác, aki már gyerekkorától kezdve imádta a futballt. Azon belül is a kapáslövéseket, nem véletlen volt nagy mestere ezeknek és fűződik a nevéhez jó pár káprázatos gól, ugyanakkor kezdetben fejelni egyáltalán nem akart-szeretett.

Utóbbival kapcsolatban a változást többek között abban is mérhetjük, hogy külön fejezetet szán a fejeseknek, amiben nem csak méltatja azokat, de a tökéletes technika titkáról is megoszt pár gondolatot. Márpedig, ha valaki ért ehhez, akkor az ő, hisz a mai napig nem fejelt több gólt senki a Premier Leagueben nála, ő maga 40-nél állt meg.

Szórakoztató mivolta ellenére azért időnként komolyabb vizekre is mer evezni, például a Mersey partján, ahol a kezdetleges, rendkívüli gól ínsége ellenére sem bántották sosem a szurkolók, ő pedig fontosabbnál fontosabb gólokkal, emlékezetesebbnél emlékezetesebb pillanatokkal hálálta ezt meg. Mert ha az ember egyszer megtapasztalja az Anfield szeretetét, akkor egy Peter Crouch féle fickó mindent megfog tenni azért, hogy meghálálja.

Ugyanilyen hangvételben mesél arról is, mennyire kellemetlen volt megélni a termetéből adódó cikizéseket éveken keresztül, amit nekem személy szerint azért volt szomorú olvasni, mert a mai napig iszonyat menőnek tartom a magasabb embereket, és a saját esetemben sem mondanék le egyetlen centiről sem.

Jó könyvet írni épp olyan nehéz, mint egy fejest jól kivitelezni, azonban a könyv elolvasását követően azt hiszem, bátran mondhatom, hogy nem csak a felé érkező magasan szálló labdákat sikerült többször kiválóan lefejelnie, de a személyéből adódó magaslabdát is egy szórakoztató mű elkészülésének keretében.

És, hogy kit tart a legjobb játékosnak, a valódi igazi focistának? Nos… erre csak annyit tudok mondani: „Ohhh ya Beauty… what a hit son, What a hit!”