Gyorsan egy közhellyel indítanék, mert így pár nappal a vége után még oda lehet kaparni a beszámolónkra: 2020 filmes szempontból pocsék volt, és ha nem lett volna egy Tenet, hirtelen azt sem tudnám megmondani, melyiken kellett gondolkodni.

Ráadásul a koronavírus még Vin Dieselt és a családot is elvette tőlünk, így hiába lóg a szobám falán a Halálos Iram 9 posztere egy szúrós tekintetű Dominic Torettoval, az év végén kénytelen voltam olyan emberekkel tölteni az utolsó napot, akikkel a vásznon túl is családiasan érezhettem magam.

Nekik köszönhetően került a szemem elé a Teljesen idegenek, amiről már elvétve-futólag hallottam valamikor, de nem néztem meg, mert... mert elraktam későbbre.

A koncepció érdekesen hangzott, és az alap sztorin túl nem is akartam hallani róla semmit.

Hét barát találkozik egymással egy vacsora erejéig, egyikőjük elhatározására pedig érdekes játék kezdődik: mindenkinek a mobilja ott van az asztalon, minden üzenet felolvasásra, kép megmutatásra, hívás kihangosításra kerül.

Mindez elsőre nem hangzik túl izgalmasan, még mielőtt elindulna a vacsora rögtön kiderül, hogy szinte mindenkinek van párja, valamennyien házasok, és még tovább bolondítva a karakterek kapcsolódását, mindenki más szakaszában jár ennek beleértve a gyerekeket is, szisztematikusan egymásra építve a szereplőket amolyan piramisszerűen. Egyszóval a film jól keveri a paklit, mert nincs két ugyanolyan ember, karakter, és mindenkinek megvan a maga gyarlósága-bűne-érdekessége.

Kapunk plasztikai sebészt akinek a felesége pszichológus, minden hájjal megkent macsót, akinek mindig támad egy remek ötlete valamilyen bizniszre, de kakukktojásként akad itt olyan tanár is, aki talán egyedüliként szingli. Elsőre nehéz elhinni, hogy ezek az emberek valóban barátok, mert a vacsora kellemes jellege, és az apropót adó telihold ellenére gyakorlatilag az egész film alatt egy csatamező az annak helyt adó lakás.

Átterelődik a téma a megcsalásra, a féltékenységre, és valahogy kilyukadnak a felek a mobiloknál, elvégre napjainkban ezek a kütyük mindent tudnak rólunk. Így egyikük felveti, milyen mókás lenne, ha a film központi elemét képző mobilok teljesen nyilvánosak lennének mindenki számára az azokra érkező értesítések, hívások kapcsán?

Akad aki vonakodva, más önként belemegy, a mobilok kikerülnek a vacsoraasztalra, és bár az első konfliktust még csak egy vicces ugratás szüli, az ezt követő percekben már beindulnak a történések, és nem csak a nézővel történik egyfajta játék a szituációk komolyságát illetően, hanem magukkal a szereplőkkel is.

Anélkül, hogy bármelyiket is ellőném azok előtt, akik még nem látták a filmet, annyit azért elárulhatok, akár egyenként is hosszabban lehetne róluk beszélni, és szinte mindenki sorra kerül.

Csak míg valakinek a bűnössége megkérdőjelezhető, addig akad olyan, akit akkor sem tudnánk megvédeni, ha a legjobb barátunk lenne. Ez is egy játék a rendező részéről, legjobb barátok előtt lepleződik le a másik, bonyolódik kellemetlen telefonbeszélgetésbe, a másikkal önkívületben kérdőre vonós asztalcsapkodásba, a néző pedig gondolkodni kezd a szereplőkkel együtt a szituációk kapcsán.

Nem biztos, hogy sikerült teljesen megértenem a filmet, de az általa feszegetett témák rendkívül ízlésesen vannak tálalva, ott érezzük magunkat az asztalnál, és a színészek játéka is annyira teszi befogadhatóvá az eseményeket, hogy a konfliktusok hétköznapiasságából adódóan elhiggyük nekik: akár mi is lehetnénk ők.

Talán nem véletlen tarolta le a különböző filmfesztiválokat, és nem véletlen készült itthon is több feldolgozás belőle, amikre teljesen őszintén legkevésbé sem vagyok kíváncsi. 

Mi vajon megmernénk mutatni a párunknak a telefonunk a beszélgetéseinkkel együtt? Ő bízna bennünk annyira, hogy ránk bízza a sajátját? Egyáltalán szükség van okostelefonokra napjainkban ahhoz, hogy teljes mértékben kiteljesedhessen az életünk-párkapcsolatunk és a mindennapjaink? Jó, ha egy elektronikai eszköz kis híján mindent tud rólunk? Mi a helyzet a barátainkkal, ha őket is belevonjuk a kérdésekbe?

Mindenkinek vannak titkai, naivitás lenne azt mondani, hogy "ó hát nekem egy sincsen", így a kérdés inkább az, ha barátokról beszélünk, hovatovább legjobb barátokról, ezeket képesek lennénk rábízni a másikra? Vagy ha már két ember tud róla, akkor nem titok? Vagy ha a legjobb barátunknak mondjuk el mégis?

Ezek szerintem nem a legélesebb kérdések a témában spoilermentesen sem, de bennem mind felmerültek, és ha "azon melegében" írnám a film után a beszámolót, talán jobbak is eszembe jutnának.

A Teljesen idegeneket azért merem bárkinek ajánlani aki szeret gondolkodni, mert egy kis önvizsgálatra tanít, és amennyiben vannak igazán értékes barátságaink, valódi szerelmünk, sokkal inkább segít azokat értékelni.

Én úgy érzékeltem, hogy még a legnegatívabb karakter esetében sem akar pálcát törni a feje felett a rendezés, egyszerűen csak bemutatja a szituációkat, és a nézőre hagyja a döntést, amit az utolsó képkockák is tökéletesen alátámasztanak és jelzik: rossz vagy jó emberek nincsenek, csupán meghozott döntések, és kimondott szavak, amik egyik-másik irányba formálnak minket a jövő zálogán egyensúlyozva.