Ha az ember a Mariana árokra gondol, legelőször a háborítatlan mélység, és ott megbújó titokzatosság jut eszébe. Lények, amikről fogalmunk sincs, találgatások, melyekben azokat körbejárók hinni is jobban szeretnének, és a kíváncsiság, ami az emberiségben a kezdetektől ott él. Kevés olyan hely van a földön, ahova még nem jutott el az ember, ha pedig horror film készítésére adja valaki a fejét, tulajdonképpen csupán a képzeletére van szabva milyen arcot szab ennek halálos csendtől övezett mélységnek.

A héten mozikba kerülő Underwater, magyar fordításban „Árok” épp ennek a rejtélynek a nyomdokába ered, és formálja saját képzeletére, amikor a történet szerint az emberiség napjainkra már eljutott az árok aljára, ott töméntelen mennyiségben talált nyers kőolajat, amit egy fúrótorony segítségével juttatnak a felszínre. Mielőtt azonban jobban fejest ugranánk a cselekményekbe, ismerkedjünk meg főhőseinkkel.

Itt van nekünk mindjárt Bella, akarom mondani Kristen Stewart, aki legutoljára a Charlie Angyalaiban mutatta be, hogyan tudnak 50 kilós lányok néhány mozdulattal leteríteni képzett testőröket, és bár könnyű lenne bántani emiatt a filmet, én éppen Kristen kisasszony miatt bocsátom meg neki az összes hibáját, aki rövid hajjal is elég szexi ahhoz, hogy megragadja a néző figyelmét. Valahonnan ismerős volt, mégsem tudtam pontosan ki ő, amikor nem sokkal e cikk írása előtt megláttam, hogy mélytengeri expedícióinkra velünk tart a különleges életek, és Fekete Hattyú egyik főszereplője, ezúttal Kapitányként, Vincent Cassel személyében. Trónok Harcát sosem néztem, és vélhetően nem is fogok, így a közönség soraira hagyom Jessica Henwick megítélését, ahogyan John Gallagher jr esetén sem jön csettintésből kicsoda, lévén legtöbb szerepe tv sorozatokhoz köthető. Végül, de nem utolsó sorban pedig itt van nekünk T.J. Miller, akit ha csak két filmből ismerhetsz, az egyik a Deadpool, a másik a Ready Player One. Ha azt gondolnád már csak 32 színészt kell bemutatnom tévedsz, hiszen a készítőknek aligha erre kellett a legnagyobb összeget fordítaniuk.

Apropó, ha már összeg, a film 80.000.000 dollárból készült, mintegy három év alatt lett kész, és hiába szeretnék olyan művet találni, ami alapján bizakodásra lenne oka a filmre beülni készülő személynek, se az írók, se a rendező esetében nem találok. Most pedig, hogy minden szükséges bevezetésen túlvagyunk, jöhet a fejes, irány az árok mélye, avagy a szerelmi násztánc Lovecraft szörnyeivel.

Nem túl sokat szórakozik a film, Ms.Stewart karaktere, Norah fogat mos, az állatvédelem jegyében megkíméli egy pók életét, fura hangokat hall, aztán egyszer csak robbanás, és a víz máris zúdul be az állomásra, neki pedig nem marad más, mint a rohanás, és a felismerés: nagy a baj, el kell tűnni az állomásról. A filmben jóformán csak statisztai szerepet betöltő munkatársával túlélők után kutatnak, így fedezik fel a többieket, akik egy közös kupaktanács után rájönnek: ha maradnak meghallnak, ha gyalog elindulnak a mintegy másfél kilóméterre tőlük lévő használaton kívüli állomáshoz, csak meghallhatnak. Negatívitásnak helye nincs, az egyik sarok mögül épp csak azért nem ugrik elő Szabó Péter széles mosollyal, és mondja, hogy engedd el a múltat és legyél pozitív, mert a Kapitány megteszi ezt helyette. Túlzottan ismét nem mennék bele a történetbe, a fókusz természetesen a túlélésen lesz, hőseinknek el kell jutniuk az állomásra, kiváltképp, mert csupán látszólag rövid útjuk során rájönnek: az ismeretlen mélység ismeretlen élőlényeket is rejt magában, akik cseppet sem örülnek a hívatlan vendégeknek, főleg nem a vízben. Mielőtt elmennétek a filmre, jó ha átgondoltok egy fontos kérdést: mit kap a kis vidra, ha kijön a vízből?

A készítők bizonyára merítettek Lovecraft világából, mert bár az ott élő szörnyekről túl sokat nem tudunk meg, aki akár csak egyetlen játékkal játszott, vagy könyvet olvasott, az könnyen be tudja azonosítani a filmben előfordulókat, de egyet biztosan.

A karakterek változatosak, erre nem lehet panasz. Itt van a mindig céltudatos és hideg fejjel gondolkozó Kapitány, aki tudja, mi a következő lépés, a feszült pillanatokat poénokkal oldani igyekvő humorherold, és a gerlepár, aminek az egyik fele macsó, a másik kvázi a legkisebb nesztől is reszket kezdetben, és akik egymásért küzdenek a végsőkig, vagy akár azon túl is, hiszen a szerelem mindent legyőz, még a kritikus szinten lévő oxingénszabályzó se tudja megállítani. Főszereplőnkkel, Norahval leszünk a legtöbbet, ismerjük meg történetét, a múltját, és a férfi nézők legnagyobb örömére az olykor rátörő végzet elől fehérneműben menekülő Stewart kisasszony idomait.

A filmet mégsem nevezném teljesen horrornak, mert bár a hangulata sokszor feszült, és nyomasztó, valahol azért felvet kérdéseket áldozathozatalokról, az emberi kapzsiságról, amelyek a zárójelenetet követően válnak igazán aktuálissá, és érdekessé. Mondhatnánk akár katasztrófafilmnek is, lévén egy tragikus esemény azonnali következményeit mutatja be, helyenként Pazar látvánnyal, ha valahol, itt megmutatkozik a ráköltött pénz. Csempészhetnénk bele drámát a szereplők helyenként teljesen reménytelennek tűnő harca, és a karakterük mögött megbújó történet miatt, mégsem véletlen, hogy atmoszférája alapján horrorként tekintenek majd rá legtöbben, mert ebben a legerősebb.

Összességében azt gondolom, hogy megint csak helyén kell kezelni a filmet, és tudni, mire fogunk beülni, és mit kaphatunk ettől az egésztől. Hazudnék, ha azt mondanám, nem lehetne jobb, hogy hónapok múlva is csettintés szerűen azonnal beugrik majd, de ha szeretnél egy olyan filmet látni, amiben egy névtelen dolgozóként belecsöppenhetsz azon emberek helyzetébe, akik 11 km mélyen vannak a tengerszint alatt, és a meneküléshez vezető út gyalog vezet egy ismeretlen világban, jól fogsz szórakozni.

Talán csak én vagyok naiv a mai filmekkel, és keresem bennük azon részeket, amiért érdemes volt megnézni. Talán csak túlságosan szeretem a mozit, és ha egy kicsit is izgalmasnak tűnik a premier, örömmel szórom rá Dagobert Bácsi aranytallérjait rögtön csütörtökönként. Talán csak a Sugár Mozi túlzottan kedves számomra, és ezért kötök ki újra és újra egy vetítésen. Nem gondoltam volna, hogy rögtön az első írás kikerül a főoldalra, és azt sem tudom, mennyire tetszik nektek, amit írok. Azt viszont igen, hogy hálás vagyok minden olvasónak, mert a fejlődésem szolgáljátok, én pedig, mint a többi, úgy ezt a dolgot is szeretném a lehető legjobban csinálni, és tanulni. Köszönöm, hogy velem tartottál ezúttal is, találkozunk legközelebb.

Ha pedig szerencsés 17. követő lennél a facebook oldalon, szeretettel várlak itt is: https://fb.me/Tegnaplattam