Ma több, mint egy hónap után voltam ismét futni. Három kilométer, az utolsó mintha az örökkévalóságig tartott volna benne egy pár méteres emelkedővel.

A sztori alapvetően nem érdemelne posztot, hiszen amikor legutóbb voltam, akkor nagyjából egyéni csúccsal - 30 perc alatt - lett meg az öt kilométer kora reggel, esőben, a végén egy monszun szerű futózáporral és elképesztően büszke voltam magamra, az év egyik legmenőbb szelfijével, a csúcson és az esőn túl az volt az idei 50. lefutott kilométer a vállalt 150-ből, ami az idei célom.

A mai futás után a tartaléktüdőmet keresve viszont azon gondolkodtam, miért hagyjuk abba, amit szeretünk csinálni?

"Nem azért futok, hogy napokat adjak az életemnek, hanem, hogy életet adjak a napjaimnak" - Ronald Rook

Röviden: fogalmam sincs.

Most itt nem a csokievésre gondolok, vagy a sorozatnézésre, hanem az olyan, kifejezetten pozitív dolgokra, amiktől fejlődést érzünk magunkban, amivel egy magasabb szintre léphet az életünk.

Én személy szerint, habár a futások után többnyire halott vagyok, egy jó tíz perc múlva kicsattanok az önbizalomtól, egy pillanatra talán azt is elhiszem, hogy a nők számára vonzó vagyok, és alig várom a következő alkalmat. Kicsit olyan, mintha az álmaimmal randiznék a Margit Szigeten, és annak az embernek bókolnék, aki lenni akarok mondjuk öt éven belül.

Épp ezért furcsa, amikor egy hónapig parlagon hever egy ilyen dolog, és amikor a legnagyobb lendület közepette egy apró kifogásba belekapaszkodva azt mondom: majd holnap. Majd hétvégén. Majd jövő héten. Majd legközelebb.

Nem arról van szó, hogy ez idő alatt nem csináltam semmit, sőt, szerintem történtek jó dolgok, lévén például volt, hogy 17(!) napon keresztül dolgoztam egyhuzamban egy hatalmas vágyamért, hétvégén egy 3000 szavas összefoglalóval végeztem, és pár hétig azt is gondolhattam, végre hivatásos újságíróként is elkezdhetek dolgozni - nem ez volt a 17 napos sztori, chill - egy fél nyáron át tartó szívatás után a másik fél részéről.

Inkább arról, hogy talán épp ezeket kifogásként használva azt mondtam: most ez fontosabb, ezért "nem tudok" futni menni.

"Ha mindig a tökéletes pillanatra vársz, sosem fogsz semmit befejezni" - találó az elmúlt egy hónapot tekintve.

A probléma azonban az, hogy így az életemnek egy olyan gerince vált ismét ingataggá, ami mindennél jobban igényli a törődést és a figyelmet: a bennem lévő, örökre élni akaró kisgyerek.

A kisgyerek aki minden megtett kilométer után vadul tapsol, a kölyök, aki a futások végén széles mosollyal meséli az élményeit egy vlogvideóban amit még csak pár ember néz meg, és a nebuló, aki sosem kapott annyi szeretetet, mint amennyit ő egyébként adni tudott volna.

Nem akarom túlhúzni, de van pár ismerősöm, akire "ku..a irigy" vagyok. Tudom ez így nem szép leírva, de olyan emberekről beszélek, akik már elképzelhetetlennek tartják futás-sport nélkül a mindennapjaikat, és nem csak elméletben, de gyakorlatban is teljesen, vagy egyre inkább őrültek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem adnak-adtok motivációt, és nem akarok egy kicsit közéjük-közétek tartozni.

A múlt hetem szerintem az idei év legrosszabb hete volt sok tekintetben, a totális padló, ahol lélekben az ember magzatpózban zokog az ágyban fekve.

De a hétfők épp azért a legjobb napjai a heteknek számomra, mert nagyszerű dolgokat kezdhetek el. Egy könyvet Bruce Lee életéről, akiről túl sokat nem tudok még, egy reggeli beszélgetést egy fontos emberrel az életemből, és egy döntést a jobb pillanatok közepette, ami arról szól: azt már láttam mi van, ha egy hónapra abbahagyom a futást. Most ideje lenne kideríteni mi történik akkor, ha egy hónapig rendszeresen csinálom?

Köszi, ha eljutottál idáig, számodra is csak egyetlen üzenetem maradt: azt kívánom, váljon valóra minden álmod!