Miért akarsz annyira beilleszkedni, mikor különlegesnek születtél?

2020. január 23. 02:04 - Crouch_15

feketén-fehéren - S1E3

A mai filmünkről épp annyit fogok mesélni, amennyit érdemes, és tapasztalataim szerint akkor érdemes róluk, amikor még friss az élmény, de erről egy későbbi beszámolóban. A Farminggal, vagy ahogy itthon fordították, „A bőrömben” című filmmel múlt hét óta szemezgettem. Már a plakát, a korhatárbesorolás, és a téma alapján is érdekes alkotásnak tűnt, olyasminek, amivel rengeteg dolgot lehet kezdeni, és valóban, akarva-akaratlanul eszembe jutott a téma koronázatlan királya, Edward Norton klasszikusa, ami gyönyörűen bemutatja a rasszizmus enciklopédiáját. Apropó, rasszizmus enciklopédiája, ez egy hónapok óta érlelődő téma bennem, amiről épp az Amerikai História X, személyes élmények kapcsán szeretnék hosszabban beszélni, és épp azért hatalmas kihívás, mert egy megosztó témáról kell úgy írni, hogy állásponttól függetlenül mindenkinek elnyerje a tetszését. De térjünk vissza mai alanyunkhoz, aminek egy igaz történet alapján megtörtént eseménysorozatot kell feldolgoznia, és elmesélni, hogy lehet egy fekete fiúból skinhead bandatag. Tartsatok velem a 60-80-as éves szigetországába, ahol a lakosság egy része fehér Angliát, míg mások csak józan gondolkodást szerettek volna.

 

Képtalálat a következőre: „farming 2019 poster”

 


Nem húznám túlzottan az időt, ezért csak nyomvonalakban említeném meg, hogy filmünk főszereplői közül szinte mindannyian szerepeltek nagyobb produkciókban, melyek inkább voltak ismertek, semmint sikeres és jó filmek, a rendező és író pedig egyszemélyben volt Adewale Akinnuooye-Agbaje. Nyugi, habár színészként közel 30 éves pályafutás áll mögötte különböző filmekből és sorozatokból, producerként és íróként is szinte ezek az első szárnycsapásai, így ha nem csak a nevének kiolvasása, de személyének felidézése is nehézséget okozott, már legalább ketten vagyunk. A filmet egyébiránt még nyáron mutatták be az Edinburghi nemzetközi filmfesztiválon, ahol díjat is kapott, és szerepelt Torontoban is hasonló rendezvényen. Hozzánk a múlthéten ért el, valamiért a hazai forgalmazók közül a Cinema City úgy érezte, ez a darab nem hiányozhat a kínálatból.

A történet, és a történelem szerint az 1960-1980-as években rengeteg – a film többtízezret említ - nigériai gyereket vittek Angliába szüleik, ahol ingyenes oktatást, és orvosi ellátást kínáltak nekik, egyfajta integrációs folyamatként, átlagos életszínvonalon élő fehér családoknál elhelyezve őket ideiglenesen. A befogadó családok pénzt kaptak a szülőktől, és államtól egyaránt, mint egyfajta nevelési költség gyanánt. Főszereplőnk szüleinek azért is jött jól ez a lehetőség, mert épp tanulmányaikat folytatták, így hát a hat hetes Enit rá is bízták egy ilyen családra. Tudom, hogy jobban is utána olvashatnék ennek az időszaknak, de nem ez érdekelt igazán, hanem a téma megvalósítása. Miért, és hogyan lesz egy fekete fiúból rasszista skinhead bandatag? Mit ad nekem a film? Hogy mutatja be ezt az egészet? Sikerül úgy sokat markolnia, hogy végül legalább eleget fog?

Eni(tan) csendes srác, nevelőanyja számára csak egy amolyan felesleges teher, talán épp ezért alkotja meg saját világát a kanapé mögött képzeletbeli barátjával, és menekül el a képzeletébe, ahol az és úgy történhet, ahogy csak akarja. Amikor otthon laktam, és nevelőapám kedve szerint terrorizált minden nap, én az írást, és a legerősebb gondolatot választottam, képzeleteimben láttam, hogy egyszer jobb lesz, a kitörök innen elvet, és az álmaimat, többek között ma ezért olvassátok ezeket a sorokat is, talán ezért mosolyodtam el, amikor a főszereplő erről a barátról beszélt. Értettem, azonosulni tudtam vele. Érdekes kérdés az is, milyen hatással lehet egy fekete fiúra, ha hosszú évekig egy adott kultúrában, egy Angliában élő családnál nevelkedik, majd egyszer csak megérkeznek a vérszerinti szülők érte és húgaiért, mondván irány haza Nigériába, vár a család, és nagypapa is. És mert a fiú hirtelen teljesen összezavarodik, és nem érti mi történik, úgy döntenek egy régi rituálé majd kapcsolatot teremt közte, és a hely között. A mai írás támogatója a 2000-es évek „és” feliratú divatdiktátor pulóvere. Néhány vágás a mellkason, örömtánc és dobolás az udvaron, aminek a tetőpontján nincs más hátra, mint elvágni egy kecske torkát, és vérét egy tálba folyatni, valamint a fiút égbe emelni és kicsit rángatni: most már minden rendben lesz vele!

 


Annyira, hogy innentől fél éven keresztül meg sem szólal, harmadik iskolájában még a tanárnak is kioszt egy sallert a tőle csaklizott nádpálcával, amiért az sarokba állította fél lábon, mondván akkor is beszélni fog. Apának erre se energiája se ideje, így hát a neveletlen kölke mehet vissza, mintha csak egy megkésett 14 napos elállási jogot nyújtana be a Carpenter családnak a ködös albionban, akik addigra üzletszerűen fogadtak be kölyköket annak ellenére, hogy Ingrid, (felettünk található képen) filmünk egyik főszereplője valahogy nem teljesen kompatibilis ezzel a nevelőanya munkával, sokkal inkább hasonlít valakire, aki a hasznot keresi a szituációban, paradox módon enyhe rasszista beütéssel. De igazából a gyerekek se nem tetvesek, se nem férgesek, kapnak enni, és egy cincogó betolakodó személyében háziállatuk is van, így hazugság lenne azt állítani, nem gondoskodik róluk. Férjét még ennyire sem foglalkoztatja a szituáció, csak az asszony csináljon már egy szendvicset, ő dolgozik.

Eni élete itt sem válik könnyebbé, egyértelművé válik számára, hogy bőrszíne akadály az elfogadottságát illetően, az általános iskola meg mint tudjuk a világ leggonoszabb helye, ahol potenciális méregzsákok élhetik ki különösebb következmények nélkül a verbális késszúrások okozta pezsdítő adrenalinérzetüket. Főhősünk igyekszik is fehérre kefélni magát a fürdőben, mégsem megy, ráadásul a helyi vagány gyerek a kutyáját is ráuszítja, aminek 15 öltés és egy kifinomult atyai tanács lesz a vége: menjen ki az utcára, fogjon egy téglát, verje agyon vele a kutyát, és a sebei nyalogatása helyett addig vissza se jöjjön a házba, míg ez meg nem történt. „Anyának” lehet a kedvence, csupán úgy kell lopnia a helyi zálogostól, hogy ne vegye észre, így a jutalma fél óra a bűvös kanapé mögött kedvenc barátjával ölelkezve. Helyzetén az sem segít, amikor nyakig beöltözik, arcát hintőporral takarja, és igyekszik észrevétlen maradni, egy lenni a sok fehér srác közül.

Az atrocitások persze folytatódnak, ugrunk az időben hirtelen nyolc évet, Eni immáron kamasz, élete pedig pont olyan pocsék, mint az ezt jelző feliratot megelőző jelenetben. Nem érti miért történik ez vele, de talán már nem is akarja, a gyűlölet magva minden másodpercben egy fulladást okozó tünetet okoz, aminek következtében a film egyik, ha nem a legértelmesebb szereplőjét minősíti minősíthetetlenül, és keveredik osztálytársával verekedésbe. Ha pedig mélyponton vagy, próbálsz valahova, vagy valamibe menekülni, kiváltképp a benned dúló érzések elől főleg, ha mindezekről beszélni sem tudsz kivel. Eni tartozni akar valahova, de őt gyűlölik a fehérek, ő a feketéket, meg igazából saját magát is, amiért az.

Itt kapcsolódik a képbe a helyi skinhead banda, ami pont olyan trógerekből áll, mint akiket az Örsön punk verzióban szoktál látni tarhálni, csak nekik erre nincs szükségük, mert piti bűnözők, akik elveszik maguknak, ami kell, ők maguk a törvény, a pénzt meg jól sörre költik és megisszák. Életpályamodell. Ugyanitt ismerjük meg főszereplőnk gondolatait, és egy nagyon fontos dolgot: szeret rajzolni, az alkotás folyamatát, és tehetsége is van benne, figyelmét mégsem teljesen ide, hanem a banda felé irányítja, és a maga sajátos módján éri el, hogy bár a „kutyájuknak” nevezve, de a banda tagjává váljon. Levi, aki valószínű az életben semmire nem vitte, de legalább a banda vezére, keménykötésű csávó, akivel nem lehet szórakozni. A film innen indul be igazán, különböző jeleneteket látunk, mégsem kapunk semmilyen komolyabb párbeszédet, csak olyan jeleneteket, amik miatt kilehet rakni a 18-as karikát. A lányok arról beszélnek, hogy a feketéknek vajon nagyobb-e, (az ő szerepük kimerül abban, hogy efajta örömökben részesítik a férfiakat, aminél bőven több volt a karakterükben) Levi kijelenti, hogy gyűlölik a nácikat és ők 'headek, képet kapunk a Fred Perry márka iránti lojalitásról, a háromszor felhajtott farmerről, egy rivális bandáról akikkel inkább egymást sanyargatják az elveik szerinti cselekvés helyett mint valami játszótéri óvodások, és így kb ennyi. Nem csak a film nem mutat az erőszakon túl semmit, de a látszat ellenére a fekete fiú sem „fehéredik ki” soha „társai” számára, így a film legdrámaibb pontja is csupán egy bántóan hosszúra nyújtott bohózatnak hat. Ritkán nézek ilyen témában olyan filmet, amin többször felröhögök, de itt a játékidőnek egyre közeledő végén kívül ez mentett meg.

 

mv5bzmq3zthinzetogywmc00njeylwi4mtmtzmvhzmyzntc4odgwxkeyxkfqcgdeqxvynjc5mjg0nju_v1_sy1000_sx1500_al.jpg



A film utolsó tíz percében pedig hirtelen rájön az író, hogy itt lenne az ideje valami magasztosabbat is megosztani a nézővel, adni neki valamit a jegy áráért, a ráfordított időért. Épp ez az utolsó rész, ami miatt ráncolhatjuk a szemöldökünket, hiszen megkapjuk a megoldást, és pedzegetésre kerül egy másik út is. Ebből az útból néhány vágókockán túl mégsem kapunk semmit, nem látjuk a pontos folyamatot, és ha feltesszük magunknak amúgy jogosan a kérdést, akkor elég élesen hat a végére odabiggyesztett kérdőjel: pontosan miért nem?

"A bőrömben" nem lesz a következő Amerikai História X, hosszútávon senkinek nem fog az emlékezetében megmaradni, és főleg nem fog mély nyomot hagyni bennünk. A főszereplő kálváriája jól átjön, Ms.Carpenter is jól játssza a nemtörődöm nevelőanyát, és Leviről is elhisszük azt a suttyót, akit megformáz, de készítő ziccert hibáz, hiszen a legértékesebb szereplőjének csak néhány jelenet, és nagyjából 10-15 perc jut a filmben. Ajánlom-e bárkinek? Ha nem sajnálod a pénzt rá, és érdekel a téma, – lévén mondom, igaz történetről van szó, aminek a teljes hátterének talán már érted miért nem néztem utána jobban – tehetsz vele egy kísérletet, vagy ha rám hallgatsz, megnézed Edward Norton filmjét, ami egy tökéletes alkotás, de akár a Get Out ismétlése hasznosabb időtöltés lehet.

 

mountain_photography_studio_facebook_cover.png



Múltkor már eljutottam a kedvenc filmjeimről egy borítóképig, ezekről is szeretnék írni, mert szerintem egytől egyig fantasztikus alkotásokról beszélünk, illetve természetesen szeretném utolérni magam, és írni azokról az alkotásokról, amikről eddig nem tettem. Meg tök jó lenne, ha egy nap 48 órából állna, vagy néha megállíthatnánk az időt, végtelen energiával rendelkezve. Jövök, ahogy tudok, figyelmed ezúton is köszönöm, találkozzunk legközelebb is.

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://tegnaplattam.blog.hu/api/trackback/id/tr1715422130

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
Miért akarsz annyira beilleszkedni, mikor különlegesnek születtél?
süti beállítások módosítása