Noha a „Train to Busan” 2016-ban készült el, néhány évnek el kellett telnie, hogy nemzetközi viszonylatban is ismertté váljon. Amikor azonban ez megtörtént, aligha volt olyan ember, aki elégedetlenül állt volna fel az apa-lánya történetét bemutató dráma elől, ami horrorként is bőven megállta a helyét.

Mivel annak a filmnek a dráma volt központi mozgatórugója, és a hörgések mellékes zajforrásként szolgáltak, akár a moziban mellettünk csámcsogó nézőtársunk popcornja társaságában, így merőben új felfogásról tanúskodik, hogy a második rész története ennél egy akciódúsabb élményt ígér számunkra, változatlan rendezővel, Sang-ho Yeon személyében.

Négy év telt el az első rész eseményei óta, Dél-Korea vesztegzár alá került, és akinek szerencséje volt, az a szomszédos Hong-Kongban lelt menedékre.

Vagy legalábbis ott húzhatta meg magát, és mint az kiderül, ez nem minden esetben jelentett egyértelmű párhuzamot az életszínvonal javulásával a menekültek számára, ami kapóra jött különböző bűnszervezetek számára is.

Egy ilyen bandának a kényszertagjai főhőseink is, akiket a film elején láthatunk, amint elhagyják a szigetet a járvány kirobbanásakor, de az őket szállító hajón valamiért az emberek egy része életképtelenségből jelesre vizsgázva teljesen természetesnek találja, amint egy utastársuk izomgörcsök közepette, háton fekve áll a fején és hörög hangosan.

És mert az alkotás már itt próbára tesz minket, a teremben tartózkodók mindegyike megfertőződik szinte.

Senkinek, azaz senkinek nem jut eszébe a menekülés, az anya pedig aki a karjaiban tartja az épp átváltozás közepén járó gyermekét, csak sír és néz maga elé, testvére unszolására sem hajlandó megmozdulni, így hát inkább meghal.

Bátyjának, aki ezredesként szolgál a seregben, szorult némi ésszerűség a szürkeállományába, és a terem ajtaját bezárva megmenti a hajó maradék utasait. A sógor ugyanakkor zokszó nélkül berohanna a fertőzöttektől hemzsegő kantinba mártírhalált halni feleségével és gyermekével.

Ha ezeken a jeleneteken túl tudjuk tenni magunkat, akkor elkezdődik a film lényegi része, és az előbb említett bűnszervezet főnöke melóra hívja az egyébként reménytelennek látszó helyzetben lévő párost két másik szerencsétlen sorsú társukkal egyetemben.

A film akciódús, a zombik kötelességtudóan rohamozzák főhőseinket, az ember pedig menetrendszerűen farkasa saját embertársának.

Ami nekem rendkívül furcsa volt már a film elején is, hogy az akcióban résztvevők mindegyike iszonyatosan naiv.

Egy percig sem kételkednek megbízójuk korrektségében, nem tesznek fel kérdéseket mi történhetett valójában az előzőleg odaküldött, de vissza nem tért megbízottal, nem mérik fel igazán a kockázatot, egyszerűen csak igent mondanak, és már úton is vannak.

Jó lehet az ezredes, akinek mára már csupán harci tudása maradt meg egyedül az életén túl, belebocsátkozik némi eszmecserébe sógorával, de végül ő is rábólint, hisz a pénz nagyúr.

Család, hadsereg, egyre megy. A Peninsula egyik fénypontját a kislány adja, aki mintha az egész helyzetet egy játéknak fogná fel.

A partiőrség lefizetve, a terv kidolgozva, az akció megkezdve, a pénz megtalálva. Alig telik el a film negyede, és máris elérünk a cselekményhez, de mint azt sejteni lehet, azért mégsem úgy van az, hogy jövünk és megyünk is. A két órás játékidő első fontos vízválasztója itt érkezik el, hisz a kalamajka menetrendszerű, de egy rossz döntés megáshatja nem csak főszereplőink, de az alkotás sírját is.

Szerintem ügyesen oldották meg a szituációt, hisz míg a szigetre érkezők közül kettőt azonnal elvesztünk, addig kettő elkülönül egymástól, és két síkon indulhat meg a harc a túlélésért.

Tetszett az is, ahogyan a két külön szálat elkezdték lefesteni, azonban míg az ezredesére érthetően jobban fókuszáltak annak drámaisága miatt, addig a sógornál hiába találkozunk konfliktusokkal, a karakterekről alig tudunk meg valamit, így csak következtetni tudunk a párbeszédekből arra, kinek kivel mi a problémája.

Innen el is engedném a történetet tekintve az olvasó kezét, nem véletlen a homályos felvezetés sem, mert ez egy olyan film, amitől az első rész sikere ellenére sem kell túl sokat várni. Nem mondanám, hogy semmit, egyszerűen csak túl sokat nem.

Kenyeret és cirkuszt a népnek, ez itt sincs másként.

Az akciójelenetek szerintem rendben vannak, ropognak a fegyverek, a film alapvetően izgalmakban is bővelkedik, nekem egyedül az egészet átható dráma hiányzik belőle, ami az első rész katalizátora volt, és ami a csúcsig repítette.

Azért írok egészet, mert az utolsó 30-40 perc igazán pörgősre sikeredett, gyakorlatilag kapunk egy adrenalinbombát, ahol, aki nincs becsatolva nem csak az autójából repülhet a zombik közé, de az eseményekkel sem tudja majd követni a lépést, hisz az akcióból kilépve hirtelen emocionális szőnyegbombákkal ostoroz minket a film és játszik nem csak a szeretteikért aggódó szereplők, de a mi érzéseinkkel is.

Kérdés, miért vártak a készítők ezzel az utolsó pillanatig, és miért voltak addig képtelenek erre. Ha poénkodni akarnék, akár azt is mondhatnám, hogy helyenként egy ázsiai Halálosabb Irambant kapunk, csak zombikkal, ami így belegondolva a tengeralattjárós megoldás után nem értem hogy nem merült még fel a széria készítőinek fejében.

Sang-ho Yeon (jobbról a harmadik) rendezése egy kicsit gyengébbre sikerült ezúttal, de összességében rendben van a film.

De most akkor ez egy jó mozi, vagy sem? Nos, igazából szerintem egyszer bőven meglehet nézni, ha egyszerű akciófilmként tekintünk rá, és extraként éljük meg a karakterek nyújtotta extrákat jól fogunk szórakozni, de az első résztől elmarad.

Ha nem unod még a zombis dolgokat, és az esti híradó helyett a filmvásznon élnéd át a horrort, akkor is adhatsz neki egy esélyt.

A figyelmet mindenesetre ezúttal is köszönöm, ahogyan az indexes kollégáknak is a korábbi blogos kiemeléseket, bízom benne kellően szórakoztatóak ezek az írások ahhoz, hogy elnyerjék a nagyérdemű tetszését.