Valamiért utólag esett csak le, de az adás lényegi része tulajdonképpen épp két évvel azt követően zajlott le, hogy a Liverpool történetének egyik legfantasztikusabb győzelmét láthattuk megtörténni, a fordítást, ami után a Madridban elhódított BL trófea már csak osztálykirándulás közben lejátszott edzőmeccsnek hatott. Persze a mai írás nem kifejezetten ezzel akar párhuzamot vonni, egyszerűen csak másnap esett le az egész, és az éppen maradt agysejtjeim egymásnak integetve arról beszéltek: ha akartam se tudtam volna jobban időzíteni.

Pedig az egész adás egy este elindított műsor részét képezte, és a versenyfutást saját magammal, ahol szerettem volna még legalább egy játékot kijátszani azelőtt, hogy a hónapfordulónkhoz érnénk. Nem volt bennem igény 24, de még 12 órás adásra sem, egyszerűen csak ki akartam kapcsolni, és felülni egy olyan érzelmi hullámvasútra, melynek következtében hagyom, hogy a Telltale gameses arcok egyik pillanatban még keblükre öleljenek, majd a rózsaszín felhők közül egy élőhalottakkal teli horda elé földhöz vágják a lelkem és a testem egyaránt.

Aki ismeri a Walking Dead narratíváját a Telltale games gondozásában, pontosan tudja miről beszélek, aki meg nem, annak csak ajánlani tudom. Többek között azért is, mert már a harmadik évad – az első kettőt korábban játszottam – elején rögtön a mélyvízbe dob a játék, és miközben próbálsz magadhoz térni az első sokk után, követi egy újabb, mígnem a bizonytalanság táptalaján imbolyogva karaktereid biztonságát szem előtt tartva a másodperc tizedrésze alatt hozol döntést élet és halál felett.

A játék azért pokolian nehéz és egyben zseniális, mert sosem köti az orrodra, hogy ezen döntések jók, vagy rosszak, ellenben minden pillanatban érezteti veled: te hoztad őket.

"Nyugi, nem csináljuk ki a lelked, csak egy kicsit" - mondták a főszereplők, majd elkezdődött a játék. (Felül balról jobbra: Javi, Lee, Kenny. Középen: Violet, Clementine, Louis. Alul: Alvin Junior)


Mint mondtam, nem volt bennem igény a maratoni adásra, de ha egy szörnyű közhellyel akarnám szemléltetni a szituációt, azt mondanám: evés közben jön meg az ember étvágya. És bár így akár magamra is tűzhetném a boomer kitűzőm miközben megfordítom a walkmenemben a nyolcsávos kazettám, tagadhatatlanul behúzott a játék, behúzott a tény, hogy az este tíz órás indulást követően ott állok reggel nyolc körül a gép előtt és ünneplem a tényt: a harmadik évad öt része alatt mindvégig sikerült jól kevernem a paklimban a kártyákat, és végül egy olyan befejezést kerekítenem annak, ami után nem érzem magam szörnyű embernek, és Richmond lakosai mellett Javi is örömmel-boldogan tekinthet a jövőbe.

Egy normális ember ilyenkor kikapcsolja a gépet és lefekszik pihenni, és mert nem egész egy hónapja kezdett bele a streamelésbe, elkönyveli, hogy egy tíz órás adás nem is olyan rossz.

Viszont én legkevésbé sem tartom magam normálisnak, így hát alvás helyett a nap folyamán először megfogant bennem a gondolat: a 12 órás adás meglehet, – erre április 24-én már volt példa – de ha a határ a csillagos ég, pontosan milyen csillagokat találnék ott?

Tartottam egy tíz perces pihenőt, szívtam egy kis friss levegőt, és miközben a nap sugarai ásítozva az arcomat simogatták, a lágyan fújó szellő suttogva azt kérdezte: biztosan ezt akarod?

Ezt akartam, így az adás folytatódott, jöhetett az utolsó évad, én meg csak reménykedtem. Na, nem abban, hogy megtudom csinálni a 24 órát, hanem a naivitás puncsmázas öntetével lelocsolva magamat a készítők könyörületében. A játék szinte egésze alatt központi figurának számító Clementine tinédzserként válik „anyává”, az általa nevelt Alvin Junior – vagy ahogy ő hívja tökmag – gyerekkora ellenére gyilkossá, míg mi magunk a remény szövetségesévé, hogy végül itt is sikerül jól keverni azokat a bizonyos lapokat.

Az egész játék egyik legérdekesebb szála, Clementine és Violet lehetséges románca... azonban az út rögös a végső boldogságig.

Az adással kapcsolatosan voltak hullámvölgyek, amik szerintem egyik kezdő streamernek sem jelentenek majd újdonságot. Érthető okokból, ha az ember 12-16 órája adásban van, egyszer csak megfogja csapni a fáradtság, és a teste jelzi az igényét a pihenésre.

Azonban mivel ígéretet tettünk saját magunknak, nem adhatjuk fel. Valahol tudjuk, hogy ez vissza fog ütni, de akkor és abban a pillanatban egy versenylóként csak a célra koncentrálunk. Így jöhet még egy kávé, még egy energiaital, bármi, ami ébren és éberen tart.

Elvégre, ha nem maradt már semmid, csak a céljaid, végső soron azokba még kapaszkodhatsz, és noha rajtad kívül senkit nem érdekel végül célt érsz-e, legalább elmondhatod: megcsináltam.

Szóval néha elképesztően fáradt voltam, és könnyű lett volna feladni, de egy hang azt mondta mindig a fejemben: képes vagy rá, csak menj tovább előre.

Itt érünk el egy másik dilemmához, ami a nézőkről szól. A közel egy hónapos időszak alatt majdnem 70 követőt szereztünk, így alapvetően legalább ennyi ember láthatta, hogy megy az adás.

Egy idő után elfogadtam, hogy ez egy ilyen adás és 18-20 óra után nem érdekelt érkezik-e bármilyen komment, vagy nagyobb nézősereg. Mivel addig különösebb megrázkódtatás nem ért, az utolsó évadra tudtam, vagy legalábbis éreztem, valamilyen merénylet készül a játékos ellen, és akárhogy is nézem, teljesen kifacsartak a történtek.

Mint írtam, ebben a játékban sosem tudod a döntéseiddel kapcsolatban egy adott pontig jók, vagy rosszak-e, csakhogy a sajátjaid, és következményekkel járnak. De mikor ezekkel szembesülsz, akkor ordítasz, és azt kérdezed: mégis miért? Egyszerre áldod, és egyszerre rühelled a történetírókat, amiért ezt csinálják veled, miközben hallod a válaszukat: „ne feledd, minden döntést te hoztál meg.”

Próbálsz nem látványosan sírni élő adásban, és ezeknél a pontoknál őszintén reméled, hogy valóban, tényleg senki nem kíváncsi erre, ahogyan a könnyed hullajtod azért a karakterért akivel reggel tíz óta építed a főszereplőd boldogságát aprólékosan. Olyan ez, mint amikor már csak az utolsó kártyalap hiányozna a várad tetejéről, de valaki megpöckölné, összedőlne, és visszakérdezne: ugye milyen vicces?

Aztán lepörög a stáblista, a letargiát halvány katarzis, azt szembesítés, végül összegzés követi. Végső soron hálás vagy, de mégsem tudsz maradéktalanul elégedett lenni, mert míg a harmadik évadban minden kártyalap végül jó helyre került, itt kicsit felemásra sikeredett a végeredmény.

Őszinte leszek, nem terveztem ennyire belemenni a játékba, és ez még mindig kevés ahhoz képest, amennyit mesélni tudnék róla. A karakterekről, a történetről, a dilemmákról, az általa feszegetett kérdésekről. Ki tudja, talán egy másik írásban majd.

„Ha kevesen néznek, keveset érsz?”

– tettem fel magamnak a kérdést az adást követően akkor, amikor már közel 30 órája voltam ébren és 24 óra 18 perc után leállítottam mindent.

A saját esetemben nem tudok egyértelmű igennel, vagy nemmel válaszolni, ahogyan arra sem, jó voltam-e. Az életem javarészt arról szólt, hogy az emberek azt igyekeztek belém sulykolni mi nem lehet belőlem és mit nem érhetek el, így hát, amikor valami mások által nagynak tartott dolgot mégis sikerült megvalósítani, talán egy kicsit én is meglepődtem.

Nyilván az elmúlt néhány évben már olyanok is akadtak, akik kellő hittel rendelkeztek, és sok támogatást adtak, de szerintem még mindig bőven kisebbségben vannak és létezik egy olyan tábor, ami azt mondja: „24 órát streameltél és 2 volt a legnagyobb nézőszám? Látod, pont ezért mondtuk, hogy egy bohóc vagy” – vagy valami ilyesmit.

Úgy éreztem 30 óra ébrenlét után megérdemlek egy szelfit, ami megörökíti: végül is volt egyszer egy 24 órás adásom.

Mégis valahol érzem, hogy ez nem volt olyan rossz, elvégre igyekeztem az adás egésze alatt úgy kommentálni az eseményeket, mintha mégis lennének nézőim, és bárkit is érdekelnék, mintha az egész csak egy játék lenne.

Nem tartom meglepőnek, amikor valaki egy 24 órás adást követően azt mondja, nem csinál többet ilyesmit.

Az adást követően elmentem kinyújtani a lábaimat a béke szigetére, majd éjfél környékén lefeküdtem aludni.

A kimerültségből adódóan még ébresztőt sem állítottam, a végeredmény pedig egy közel 13 órás alvás lett, majd pár óra ébrenlét után egy újabb három órás pihenő, és habár fél háromig ismét a szigeten lazultam, a bambuszházamba visszahúzódva egy öt órás pihenő kellett ahhoz, hogy azt tudjam mondani, rendben vagyok.

Aki ismer, pontosan tudja, hogy minden ilyen őrültség során az egészségem az utolsó, amit szem előtt tartok, és bár ez pontosan tudom mennyire káros, de néha tényleg úgy érzem, hogy a „hogy” szóval kötött szerelmemen túl nincs másom csak a céljaim, amiket megvalósíthatok.

Senki nem nézte és senkit nem érdekelt, ahogy talán ez az írás sem, de természetesen van feljebb, hiszen ha megvan a 12 óra, majd a 24 is, a következő lépcső a 36 lehet.

Hogy kinek bizonyítanék vele és mit, vagy szükséges-e ez egyáltalán, kiváló kérdés.

Én csak fejlődni szeretnék, jobb lenni, egyre feljebb és előrébb jutni. Felépíteni azt a közösséget, amire a csatorna indításának pillanatában vágytam és vágyok továbbra is.

A csatorna közel egy hónapja indult, és ezalatt számos kalandot éltünk át, ez az írás viszont arról szólt, milyen megélni egy olyan 24 órás adást teljesen kezdőként, ahol nincsenek igazán nézőid, csak te és a történet, ami pörög előtted.

Bízom benne élethűen visszatudtam adni mindent, és abban is, hogy évek múlva nevetve olvashatom vissza az egészet, és elmondhatjuk: a kemény munka végül célt ért.

Az első hónap tapasztalatairól a következő írásban mesélek, addig is a legjobbakat mindenkinek, és ha volt valaki, aki akár pár percre is benézett a maratoni adásba, ezúton is köszönöm neki.