A mai filmünkről épp annyit fogok mesélni, amennyit érdemes, és tapasztalataim szerint akkor érdemes róluk, amikor még friss az élmény, de erről egy későbbi beszámolóban. A Farminggal, vagy ahogy itthon fordították, „A bőrömben” című filmmel múlt hét óta szemezgettem. Már a plakát, a korhatárbesorolás, és a téma alapján is érdekes alkotásnak tűnt, olyasminek, amivel rengeteg dolgot lehet kezdeni, és valóban, akarva-akaratlanul eszembe jutott a téma koronázatlan királya, Edward Norton klasszikusa, ami gyönyörűen bemutatja a rasszizmus enciklopédiáját. Apropó, rasszizmus enciklopédiája, ez egy hónapok óta érlelődő téma bennem, amiről épp az Amerikai História X, személyes élmények kapcsán szeretnék hosszabban beszélni, és épp azért hatalmas kihívás, mert egy megosztó témáról kell úgy írni, hogy állásponttól függetlenül mindenkinek elnyerje a tetszését. De térjünk vissza mai alanyunkhoz, aminek egy igaz történet alapján megtörtént eseménysorozatot kell feldolgoznia, és elmesélni, hogy lehet egy fekete fiúból skinhead bandatag. Tartsatok velem a 60-80-as éves szigetországába, ahol a lakosság egy része fehér Angliát, míg mások csak józan gondolkodást szerettek volna.

Ha az ember a Mariana árokra gondol, legelőször a háborítatlan mélység, és ott megbújó titokzatosság jut eszébe. Lények, amikről fogalmunk sincs, találgatások, melyekben azokat körbejárók hinni is jobban szeretnének, és a kíváncsiság, ami az emberiségben a kezdetektől ott él. Kevés olyan hely van a földön, ahova még nem jutott el az ember, ha pedig horror film készítésére adja valaki a fejét, tulajdonképpen csupán a képzeletére van szabva milyen arcot szab ennek halálos csendtől övezett mélységnek.

A héten mozikba kerülő Underwater, magyar fordításban „Árok” épp ennek a rejtélynek a nyomdokába ered, és formálja saját képzeletére, amikor a történet szerint az emberiség napjainkra már eljutott az árok aljára, ott töméntelen mennyiségben talált nyers kőolajat, amit egy fúrótorony segítségével juttatnak a felszínre. Mielőtt azonban jobban fejest ugranánk a cselekményekbe, ismerkedjünk meg főhőseinkkel.

Horror film rajongóként, amikor moziba megyek, nincsenek igazán nagy igényeim. Kevés az igazán egyedi ötlet, és azok a rendezők, akik nem valami bevált zsáner alapján igyekeznek elkészíteni egy filmet. Gondoljunk csak a Tűnj el, a fehér éjszakák, vagy az örökség című filmre, melyek mindannyian a maguk értelmében kiemelkedtek a tömegből, és említsük meg a „Mi”-t is, amiről személy szerint a mai napig nem tudom, pontosan mi is akart lenni. Valahol mégis hálásak vagyunk ezekért, mert jelzik, nem teljesen reménytelen a helyzet.